Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Fegyverek

 

 

         
         
         
         
         
         
         
         
         
         
         
         
         
         
         
         
         
         
         

 


 

ashiaro

A nindzsák kitűnőek voltak a nyomolvasásban, de azt is tudták, hogy rajtuk kívül is vannak nyomolvasók, illetve hogy ők maguk is hagynak hátra lábnyomokat, ezért megalkották az ashiaro nevű eszközt. Ez nem más, mint fából készült műlábnyom, amit a tabi talpához erősíthettek, ha meg akarták téveszteni a gyakorlatlanabb nyomolvasókat. Számos lábnyomot utánoztak, például medvéét, gyerekét vagy nyomorék emberét is.

ashiko

A shuko "párja", lábra erősített változata. Szintén a mászást segítette elő, és ezzel is, mint a shuko-val, durva, roncsoló sérüléseket lehetett okozni.

bisento

A Togakure Ryu naginata-ja egy meglehetősen hosszú nyelű és nehéz pengéjű változat, a neve bisen-to. Kiválóan lehetett alkalmazni a nehézlovasság ellen is. Ez viszont nem igazi japán fegyver, ugyanis egy (japánul) Tetsujo So nevű, Kínából menekült harcos kezdte el készíteni Honshu szigetén, méghozzá a széles pengéjű kínai kardok mintájára. Valószínűleg a kwan dao nevű kínai fegyver az elődje. Tetsujo állítólag a 16. század első felében Ashikaga Yoshiteru sógun oktatója is volt. Alapjában véve egy nagy, nehéz, hajlított pengéjű kard, amelyhez a nindzsák nyelet szerkesztettek. Akármilyen páncélt átszúrt vagy átvágott. Nagy tömege miatt csak teljes testtel lehet kezelni.

bo (rokushaku-bo)

A bo a szerzetesek, parasztok és a vándor kereskedők legkedveltebb eszköze volt, de idővel a szamurájok is felvették a kiképzésükbe, mert felismerték az előnyeit és lehetőségeit. Nagy távolságot lehet vele tartani, így akár kard ellen is használható, de közelharcban is sok segítséget nyújt, feltéve ha jól használják. A kör keresztmetszetű bo a leggyakoribb.

A hosszát többféleképpen is meghatározták a különböző stílusokban. A rokushaku-bo név utal a méretére, ami roku shaku, hat shaku, vagyis 180 cm. Máshol egyenesen a talajon állva a talajtól a fejtetőig vagy tenyérnyivel a fejtető fölé kell érnie. Ez utóbbiak igazodnak a használójához. A leggyakoribb a fejtetőig érő változat.

boken (bokken, bokatana, boto, bokuto)

Neve a boku (fa) és a ken (kard) szavak összetétele. A boken az igazi kardok fából készült gyakorló változata. A kardforgatók nagy hasznát veszik gyakorláskor, különösen a kezdők, de még mester szinten is előszeretettel használják. Miyamoto Musashi is szívesen használta, győzött is vele párharcban, méghozzá igazi kard ellen. Egy jó fakarddal egy képzett kardforgató sok olyan dolgot meg tud tenni, mint fém karddal (lefejezés, összedarabolás, stb., mint ahogy erre volt is példa). Sokáig még párharcban, sőt, csatában is használták, ugyanis egy megfelelően kikészített és kiélezett keményfából készült fakard halálos fegyver. Még az életlen gyakorló boken is súlyos sérüléseket, főként zúzódásokat és töréseket tud okozni. Japánban hagyományosan vörös tölgyből (akagi), a fehér tölgyből (shiragashi) vagy ébenfából (kokutan) készítik. Amikor a XIX. században betiltották Japánban a kard viselését, sok mester a fa változattal való gyakorlásra tért át. A hossza megegyezik a fém változatéval, a tömege viszont több, kevesebb, esetleg azzal megegyező tömegű is, attól függően hogy milyen fából készült és milyen vastag.

bo-shuriken

Bo-shuriken a neve a bot vagy pálca alakú shurikennek, de lehet toll, ecset, kés vagy olló is, ha úgy használjuk. Akár 15-20 cm hosszú is lehet, de léteznek egészen kicsik is belőle. A használata sok gyakorlást igényel. Ide sorolható a byo és a dokko is.

byo (biao)

A byo (kínaiul biao) egy fém tüske a végén repülést stabilizáló bojttal. Eredetileg a lovas katonák dobták a gyalogosokra, de később a köznép is használni kezdte. Egyszerre hármat dobtak belőle, kettőt zavarásnak és egyet a célpontra. A shuriken egyik őse.

chigiriki (chigirigi, furuzue)

A chigiriki, (egyéb nevei chigirigi és furuzue) gyakorlatilag egy láncos buzogány. Egy kb. 1-1,5 méter hosszú fa (bambusz) bothoz erősített kb. 1-1,5 méteres lánc, a végén egy fém súllyal, ami gyakran szögekkel volt kiverve. Egy másik változata az olyan bot, amelynek a belsejébe van rejtve a lánc, ami a csapás lendületétől csúszik a helyére és válik láthatóvá (gyakorlatilag egy bambuszcsőbe csúsztatott-bújtatott lánc).

A chigirikijutsu-t a múltban széles körben gyakorolták, de jelenleg csak az Araki Ryu és a Kiraku Ryu tanítja. Mindkét iskola központja Gumma prefektúrában van és erős áthatások vehetők észre közöttük úgy a technikákban, mint a tanítási módszerekben. Mindkét iskola nagy hangsúlyt helyez az ellenfél fegyverének elfogására annak támadása közben illetve a lábak kirántására a lánccal, hogy így könnyebben legyőzhessék. A fegyvernek minden részét számos védekezési és támadási formára használják.

Lásd még: kusari-chigiriki

daisho

A daisho (= "nagykicsi") nem egy fegyver, hanem a katana és a wakizashi párosának a neve.

dansen uchiwa

A dansen uchiwa a japán harci legyezők egyik típusa. Nagy méretű fém legyező, amit néha egy fa belső rész köré építettek. Magas rangú tisztek használták nyilak kivédésére, napernyő helyett, valamint ezzel jeleztek az egységeknek.

doka

A doka nevű eszközt mind a mai napig használják világszerte, főleg vadászok és túrázók. Olyan mint egy fém gyufásdoboz, amibe izzó, pislákoló széndarabot lehet tenni és az abban nem alszik ki, amíg el nem ég a szén. Használható kézmelegítésre és természetesen tűzgyújtásra is.

dokko

A dokko egy buddhista eszköz, amit vallási szertartásokhoz használnak, de fegyverként is használatos. Gyakorlatilag mindkét végén három- vagy négyélű, szögletes heggyel rendelkező bo-shuriken. Jól látható a hasonlóság a yawara-val és a shobo-val.

eiku (eku, ekku, ueku, ieku, kue, kai, kuwa)

Az eiku - egyéb nevein eku, ekku, ueku, ieku, kue, kai vagy kuwa - egy okinawai botfajta, hagyományos kobudo eszköz. Az őse az evezőlapát volt. A technikái javarészt megegyeznek a bo technikákkal. A lapát részével homokot vagy port lehet szórni az ellenfél arcába, míg a lapát "élével" könnyen lehet csontot törni. 165-170 cm hosszú, a nyele kb. 3 cm átmérőjű, míg a lapát kb. 8 cm széles.

fukibari (fukimibari)

A fukibari, vagy fukimibari kb. 5 cm hosszú vékony tüske, amit a nindzsa a szájából fújt az ellenfél arcába, gyakran segédeszküz nélkül. Egy sokutoku-hoz hasonló kis bambuszcsőből viszont egyszerre akár 12 fukibari-t is ki tudott lőni. A hegye gyakran mérgezett vagy fertőzött volt.

fukiya

A fukiya a fúvócsövet jelenti, ami - mint Japánban és Kínában oly sok minden - bambusznádból készült, és nem csak szárnyas minidárdák kilövésére használták. Volt, hogy vakító vagy egyéb ingerlő port fújtak ki belőle (metsubishi), papiruszt tároltak benne, vagy akár botként használták. A hossza 50-100 cm közötti. A csendes akciókban nagy hasznát vették, de ha a nindzsa valamilyen okból a víz alá kényszerült, akkor légzőcsőként is használta. A kilőtt dárdák gyakran mérgezettek vagy fertőzöttek voltak.

fundo

Ez egy 20-50 cm hosszú kötél, a két végén egy-egy csomóval. Jól alkalmazható közelharcban lefogásokhoz, kötözéshez, feszítéshez, valamint csapásokhoz.

furibo

A furibo egy nagy és nehéz dorong, amit néhány kenjutsu stílusban használnak a karok, a vállak és a hát erősítésére - ezek a legfontosabbak a kardvíváshoz és az erős vágáshoz.

gando

Mivel a nindzsák gyakran éjszaka dolgoztak, ezért szükségük volt egy olyan világító eszközre, aminek segítségével ők láttak a sötétben, miközben az a lehető legkevésbé fedte fel őket. Ez az Európában is jól ismert lámpás, ami egy gyertyából, egy fogantyúból és egy lapos vagy homorú tükörből vagy tükörfényesre polírozott fémlapból áll. Ezzel lehetségessé vált a fény fókuszálása egy irányba, ami nagyban csökkentette annak az esélyét, hogy oldalról vagy hátulról észrevegyék a nindzsát a lámpa használata közben.

gunsen

A gunsen a japán harci legyezők egyik fajtája. Összecsukható legyező, amit a közkatonák használtak mint hagyományos legyezőt. A belső bordák bronzból vagy rézből készültek, míg a külsők gyakran vasból, hogy egyszerre legyen könnyű és erős. Általában az övről vagy a mellkaspáncélról lógatva hordták, de ez utóbbi nem volt gyakori, mert akadályozta őket a kard és az íj használatában.

hachiwari (kabutowari)

A hachiwari, vagy kabutowari (jelentése sisakvéső, sisakhasító) a jutte egyik változata. Hajlított volt, egy horoggal a markolat közelében. Bal kézben viselték, és a páncél átszúrására használták. Mérete a tenyérnyitől a kb. 1,5 shaku (45-50 cm) hosszúságúig terjedt.

hanbo (sanshaku-bo)

A hanbo talán az egyik legősibb, és legegyszerűbb fegyver. A han japánul "fél", így a hanbo a fél bo-t jelenti. A talajtól a csípőig vagy a könyékig ér, illetve kb. 100 cm hosszú. A sanshaku-bo utal a hosszára, ami san shaku, három shaku, vagyis kb. 90 centiméter.

hasami bune (tatami bune)

A hasami bune, vagy tatami bune gyakorlatilag egy könnyű szerkezetű, hordozható és összecsukható csónak. Segítségével a nindzsa szárazon kelhetett át a vizeken, illetve nagyobb távokat tehetett meg a vízen úgy, hogy az átkelés előtt és után is magával vihette a csónakot.

hira-shuriken

A hira-shuriken 10-15 cm átmérőjű és körülbelül 1 milliméteres vagy annál vékonyabb lemezből készül. Temérdek változata létezik úgy alakban, mint a csillag ágainak számában. Fából általában a nagyobb kereszteket készítették, melyek hasznosak voltak a lovasok ellen. (Ilyet a középkori Európában is használtak.)

A hiedelemmel ellentétben ez nem nindzsa , hanem egy hagyományos szamuráj eszköz. Eredetileg az ácsok használták csapszeg illetve ácskapocs helyett gerendák összeerősítésekor. A shuriken-t beleverték az egyik gerendába, majd ráhelyezték a másik gerendát, amit rákalapáltak a shuriken-re. A közepén lévő lyuk pedig nem azért van, hogy zsineget lehessen belefűzni, vagy hogy repülés közben surrogó, fütyülő hangot adjon, hanem hogy ha elgörbült kalapálás közben, akkor a lyukba egy erős vaspálcát dugva ki lehessen húzni a shuriken-t a fából vagy ki lehessen egyenesíteni. Később mind a parasztok, mind pedig a szamurájok elkezdték fegyverként alkalmazni, de idővel csak a nindzsák fegyvere lett.

A nindzsák általában a ruhába rejtve hordták kilencesével, a Tao és a Mikkyo kilences egysége iránti tiszteletből. Kiválóan alkalmas futás, menekülés közbeni harcra, védekezésre, az ellenfél lassítására, figyelmének megosztására vagy akár megölésére, de ez utóbbi ritka eset, sőt, szinte lehetetlen (nem úgy mint a filmekben, ahol még a koponyacsontot is átüti...). Közelharcban is alkalmazható, például fogások, dobások, "figyelemelterelő" sérülések okozásakor.

Itt külön fel szeretném hívni a figyelmet arra, hogy a hira-shuriken közvetlen találattal csak a legritkább esetben okoz halált - vagy inkább soha. A halálos voltát a rajta levő méreg adta volna, már ha lett volna rajta, mert az a használóra is nagy veszélyt jelentett volna. Az sem biztos, hogy a hegyével fog a célba csapódni, hiszen a levegőben meglehetősen gyorsan pörög. Becsapódáskor valószínűleg vágott sebet fog ejteni, nem pedig szúrtat, de a feladatát így is tökéletesen ellátja.

A Togakure Ryu egy egyedi alakú négyágú dobócsillagot használt, amelynek a neve senban-shuriken.

hishi

Ez nem más, mint a szárított vízi gesztenye, amit a nindzsa önmaga után, vagy előre eltervezve szórt ki a gyalogos ellenfél útjába.

iaito

Az iaito egy gyakorló kard, bár fémből készül. Legfőképpen az Iaido nevű harcművészetben használják. Gyakorlatilag egy életlen, de tökéletesen kidolgozott katana. Nemritkán még a hamon (edzésvonal) is rá van köszörülve vagy maratva. Az anyaga többnyire alumínium-cink ötvözet, de lehet acél is. Lehet az igazi katana-nál könnyebb és azzal megegyező tömegű is.

igadama

Az igadama egy igazi, alattomos nindzsa fegyver, gyakorlatilag egy tüskés golyó. Eredetileg szárított vízi gesztenyét használtak (hishi), később áttértek a száradás előtt tűkkel vagy hosszú tüskékkel sűrűn átszúrkált agyaggolyóra. A menekülési útvonal biztosítására, az üldözők lassítására való. Mivel az általános viselet a tabi és a zori (vékony gyékénytalpú cipő) volt, így az óvatlan gyalogos talpába könnyedén belefúródott. Néha a tüskéket méregbe, döglött állat tetemébe vagy trágyába mártották, így okozva mérgezést vagy vérmérgezést. A tollas és kampós hegyű tüske, ami kihúzáskor durva roncsolást okoz, akár örökre megnyomoríthatott egy embert, mert a lábfej nagyon bonyolult és érzékeny testrész, akárcsak a kézfej.

ishibo, ishijo

Az ishibo és ishijo a történelem előtti időkben gyakran használt fegyver volt. Nem más, mint kőből készült bot, következésképpen nehéz volt mind a bot, mind pedig annak kezelése. Nagyon nehéz volt elkészíteni és a legrosszabb pillanatokban tört el. Számos régészeti lelőhelyen találtak ishibo-t.

jian (chien, gim, geom, kien, ken)

A jian (másik nevein "chien" vagy "gim", koreaiul "geom", japánul "ken", vietnámiul "kien") egy egyenes pengéjű, kétélű kard, amit már 2500 éve használnak Kínában. Eredetileg bronzból készült, majd vasból és végül acélból. Néha készítenek egyetlen jádéból faragott dísz változatot is belőle. A történelmi egykezes változatok pengéje 40-80 cm hossz közötti volt, a tömegük pedig 70-90 dekagramm közötti. Vannak nagyobb, kétkezes változatok is, amivel főként a kínai harcművészetekben mint gyakorló karddal találkozhatunk. A kínai kung-fu filmekben a főhős fegyvere is többnyire jian. Néha egy bojt lóg a markolat végéről, amit egyes stílusok a védekezéshez, megtévesztéshez aktívan használnak is. A penge nagyjából három egyenlő részre van osztva a különböző védekező és támadó technikákhoz. Ezek gyakran különböző élességűek és vastagságúak voltak.

A jian megfelelő használata nagyon sok gyakorlást és nagy jártasságot igényel, éppen ezért a csatatéren a szablya (dao) sokkal elterjedtebb volt - sokkal hatékonyabban használhatták a civilek és a gyakorlatlanok is. A jian az előkelők dísze, ceremóniák díszítő eleme és a jól képzett harcművészek fegyvere lett, valamint egyes vallási irányzatok is kitüntetett figyelmet szenteltek neki.

Japánban a katana váltotta fel, de időről-időre készítettek még egyenes pengéjű kardokat, vagy volt, aki Koreából vagy Kínából szerzett be magának egy-egy példányt.

jingasa

A jingasa a harci sisakok egy olcsóbb fajtája. Nagy mennyiségben a gyalogos katonák, yari ashigaru-k, alacsony rangú szamurájok és egyéb könnyűfegyverzetű katonák, valamint a yoriki-k (rendőrök) használták. A legkülönbözőbb méretben és kivitelben készült, többnyire fémből, vagy legalábbis fém borítással. Hogy ellenálljon az időjárás viszontagságainak többnyire lefestették és lelakkozták.

jo (yonshaku-bo)

A jo valamivel rövidebb a bo-nál, csak hónaljig vagy vállig ér, illetve kb. 120 cm hosszú (yon shaku, négy shaku). A hossza úgy is meghatározható, ha az oldalra kinyújtott kezeinkben a két kézfejünk között éppen elfér. Eredete szorosan kötődik a bo-hoz, ugyanis Muso Gonnosuke azután dolgozta ki ezt az új eszközt, miután egy bo küzdelemben alulmaradt Miyamoto Musashival szemben. Új technikákat és mozgásformákat dolgozott ki a rövidebb bot számára. A jo alapvetően kard ellen készült, úgy is van kialakítva. Egy jo éppen annyival hosszabb egy átlagos katana-nál, hogy még két kézzel kényelmesen meg lehessen fogni, így jól lehet vele távolságot tartani.

jutte (jitte)

A legenda szerint a kínai Chen Yuan Bin mester honosította meg Japánban a XVII. század folyamán, más források szerint a középkor nindzsái már a XV. században használták, megint mások szerint a XV-XVI. századi rendőrök fejlesztették ki. Vannak, akik szerint az okinawai sai az alapja, míg mások szerint pont fordítva, a jutte a sai elődje.

Maga a jutte kanji két részből áll, a ju (tíz) és a te (kéz) írásjeleiből, így a jelentése "tíz kéz", ami arra utal, hogy a használójának tíz kéz erejét adja. Ezen kívül még számtalan néven említették: igaz kéz, tíz emelőkar/fogantyú, ügyes kéz, tíz ütés, csont fejsze, fém kard, fém alabárd, stb. Néhány japán megnevezése: jutsute, jutto, jitto, tetsu-shaku, tetsu-ken, tekkan, tetsu-mu, tetsu-hoko, tetsu-boko, tetto, honeono, kotsukin, tebo.

A gyakorló jutte fából, míg az igazi acélból készült. Egy elterjedt nézet szerint egy furcsa harctéri fegyverből, a jittéből alakult ki, amit állítólag Goro Nyudo Masamune, egy visszavonult fegyverkovács fejlesztett ki. Az eredeti fegyvert megváltoztatták, hogy rendszerbe állíthassa a Tokugawa-rendőrség, és alkalmazható legyen szamurájok katana-i ellen, ugyanis ezeknek a rendőröknek nem állt jogukban megsebesíteni egy szamurájt. A jutte egy régi fegyverből, a jitte-ből, egyfajta csatabárdból alakult ki. A jitte tulajdonképpen egy nehéz penge két vaspengével kereszt formában. Alkalmazása hasonló a sai-hoz. Első ismert iskolája, az Ikkaku Ryu, Shimizu Takagi nagymester vezetése alatt működött.

Miyamoto Musashi, a Go Rin No Sho (Öt gyűrű könyve) írójának és a Nito Ryu alapítójának az apja, Miyamoto Munisai is híres és kiváló harcos volt. Ő az alapítója a Jittetori Ryu-nak, amit gyakran Tori Ryu Kenjutsu néven is említenek. Az iskola számos eszközt használ: a két kardot (nito-ken), lándzsát (yari), és a jutte-t. A jutte használatát a Bujinkan-ban a Takagi Yoshin Ryu tanítja.

A Tokugawa-sógunátus viszonylagos békéje idején is a rendőröknek számtalanszor kellett megvédeniük magukat, illetve élve elfogniuk bűnözőket. Viszonylag gyorsan több különleges eszközt és hozzájuk tartozó kezelési módot is kifejlesztettek. Ezek közül az egyik a jutte (vagy jitte) nevű eszköz, amely idővel viselője hivatali státuszát is jelölte. Habár alapvetően védekező és lefegyverző eszköz, emberölésre is alkalmas. Még manapság sem ritka, hogy egy épület alapjainak ásásakor betört koponyájú csontvázat találnak. A koponyasérülés általában egy jutte nyoma.

Több stílusa is kialakult, amelyek méretben és formában egyaránt különböztek. Ilyen például a hachiwari.

A villa (kagi, goku) lehetett kicsi, nagy, tompa, hegyes vagy ritkán éles is (egy rendőr nem sebesíthetett meg egy szamurájt vagy magas rangú személyt, de lehet, hogy az ellenállt vagy rátámadott). A villa "szája" lehetett szűk vagy tág, attól függően, hogy csuklófogásra is használták-e vagy sem. A hosszú szár vége lehetett lekerekített, enyhén hegyes, de "gomb" is lehetett a végén. Némely stílusa díszített volt, vagy rendelkezett tsuba-val. Néha arannyal vagy egyéb drága fémmel díszítették.

Mivel ez az eszköz viszonylag rövid, így nagyon közel kell kerülni az ellenfélhez, hogy használni lehessen. Acélból készül, így lehetővé teszi még a kardcsapások kivédését is. A jutte villa-részével meg lehetett "fogni", de akár el is lehetett törni a kard pengéjét. De arra is lehetett használni, hogy kicsavarják vele a kardot az ellenfél kezéből. Használható továbbá csuklófogásra, leszorításra, a ruha leszorítására, az ujjak feszítésére, ütésre, csapásra és döfésre is.

A jutte néhány rendőri egységnél a 20. század elejéig rendszerben maradt. Ekkor a rendőrség is modernizáláson esett keresztül, ami a jutte alkalmazásának a végét is jelentette. Az 1960-as években viszont kifejlesztették a modern változatát, a keibo-t, ami egy teleszkópszerűen összecsukott fém bot (nálunk vipera a neve, angolul baton, vagyis bot, pálca). A hozzá tartozó keibo-jutsu a taiho-jutsu (test lefogás, letartóztatás) részét képezi. A keibo-jutsu technikáinak jelentős része a Shindo Muso Ryu Ikkaku Ryu Juttejutsu technikákon alapszik.

kabuto

A kabuto a szamuráj páncélzathoz, a yoroi-hoz tartozó sisak. A legegyszerűbbek három-négy, míg a bonyolult, finoman megmunkáltak több mint száz részből álltak. Többnyire három fő részre bontható, ezek a hachi (ez védi a fejet), a shikoro (ez védi a nyakat hátulról, nem minden kabuto része) és a mon (a klán emblémája, ez sem minden kabuto része). Gyakori kellék volt még a menho, vagyis a maszk, amely szintén az egyszerűtől a finoman megmunkált, gazdagon díszített változatig számos változatban létezett. A maszk gyakori tartozéka volt a nagy, hosszú, mesterséges bajusz, míg maga a maszk gyakran ábrázolt dühösen néző, acsargó démont vagy tengut, de szintén gyakori volt a bősz, misztifikált harcos képmása is. Nem volt ritka a mellső nyakvédővel együtt szerelt változat sem.

A sok darabból készült hachit egymás mellé rendezett, függőlegesen álló fémlemezek alkotják. A lemezek átfedik egymást a stabilitás és a jobb védelem, nagyobb biztonság érdekében, és fém szegecsekkel vannak összefogatva. A fejtetőnél hagytak egy kis nyílást, ennek a neve tehen vagy hachiman-za (Hachiman [a háború istene] ülőhelye). Eredetileg ezen a lyukon keresztül vezették ki a szamurájok a kontyukat. Ez a szokás a Muromachi-periódus végére eltűnt. Nem ritkán hajból vagy lószőrből készült "mű-hajcsomót" erősítettek oda, a kínai és koreai sisakokhoz hasonlóan, de idővel ez a stílus is eltűnt. Habár ez a díszítés eltűnt a tehen-ről, maga a tehen megmaradt a sisakok túlnyomó részén - bonyolult mintájú, puha fémből készült gyűrűvel vették körbe, ez a tehen kanamono.

A három-négy részből álló kabuto a Momoyama-periódus idején terjedt el, a sok háború idején ugyanis a sisakkészítőknek nem volt idejük számtalan apró részből álló remekeket készíteniük. De hogy ellensúlyozzák az egyszerűséget és a viselőjük mégis látható, esetleg éppen feltűnő legyen, elkezdtek fantasztikus formákat és egyszerű, de nagy és látványos díszítéseket alkalmazni. Így jelentek meg a szarvakkal ellátott, rikító sárga vagy éppen aranyszínű sisakok. A kisebb méretű őzagancsoktól a hatalmas szarvasmarha tülkökig mindent felraktak a kabuto-ra. A nagyon nagy méretű szarvak többnyire nem valódiak, hanem könnyű fa vázra erősített és festett, élethű papír imitációk. Ezeknek kawari kabuto, "furcsa sisak" a neve.

A jó kabuto szerves része a shikoro, a nyakat védő lamellás páncél. Ezek köríves, lakkozott fémből vagy megfelelően kezelt marhabőrből készült lemezek, de míg a hachi lemezei függőlegesek, ezek vízszintesek. A belső oldalukon selyemmel vagy bőrrel voltak összeerősítve.

A sisakokat gyakran díszítette maedate (elülső sisakdísz), wakidate (oldalsó sisakdísz) vagy ushirodate (hátsó sisakdísz). Ez többnyire a család vagy a klán emblémája volt, de lehetett állatfigura, mítikus lény, ima vagy egyéb szimbólum is. A szarvak meglehetősen általánosak voltak, főként a kuwagata (szarvas/őzagancs) volt elterjedt.

Az Edo-periódusban békeidő jött el Japán számára, amely idővel a szamurájok teljes életére hatást gyakorolt, csakúgy mint a harcművészetekre, a filozófiára, valamint a fegyver- és páncélkészítőkre is. A yoroi veszített valódi szerepéből, inkább a társadalmi rangot mutató dísz lett belőle. Számos luxus-yoroi készült, és rengeteg egyszerűbb is az alacsonyabb rangú szamurájoknak és gyalogos katonáknak. Gyakorivá vált a Kamakura- és Muromachi-periódus híres harcosainak és vezéreinek páncéljaihoz nagyon hasonló példányok készítése.

A kabuto kiemelten fontos része volt a szamuráj felszerelésének, és szimbolikus szerepet is betöltött. Számos kifejezés, szólás-mondás és szabály kapcsolódik a kabuto-hoz. Ilyenek a "kabuto o nugu" ("levenni a kabuto-t", vagyis megadni magát, feladni a küzdelmet) és a "Katte kabuto no o o shimeyo." ("Megszorítani a kabuto zsinórját (pántját) a háború megnyerése után.", vagyis: Győzelem után se lankadjon a törekvés, erőfeszítés, munka.)

A mívesen megmunkált, díszes sisakokat a kovács néha ellátta a kézjegyével. Híres sisakkészítők voltak a Myochin, Saotome, Haruta, Unkai és Nagasone családok.

Az európaiak megérkezte után nem sokkal megjelentek a "nyugatias" (illetve nekik keleties...) kabuto-k, csakúgy mint a yoroi-k és ruhák is.

kaginawa

A kaginawa egy kb. 8-10 m hosszú kötél végén egy több horogból álló kampó. Valószínűleg a hajózásban használt csáklya az őse. Általában épületekre, fára történő mászáskor használták és használják ma is. A kötél (nawa) alkalmazható ereszkedésre, csapdakészítésre és kötözésre, a kampót (kagi) pedig az ellenségbe vagy annak ruhájába, fegyverébe, a szamuráj páncéljába vagy sisakdíszébe akasztva lerántáshoz lehet alkalmazni. A kötél készülhetett lófarokból vagy női hajból is, a szőrből font kötél ugyanis nagyon erős.

kakute

A kakute egy fém gyűrű két erős heggyel. Főleg a kunoichi-k használták, akárcsak a nekote-t. A kaku jelentése "szög, hegy", a te pedig kezet jelent, így az eszköz neve "szöges kéz". A gyűrűn erős, hegyes acél tüskék vannak, amelyeket befelé fordítva feltűnés nélkül viselhetett a kunoichi. Használták szögekkel befelé és kifelé is. Többnyire a középső ujjra húzva alkalmazták. A tüskéket méregbe, döglött állatba vagy trágyába mártva kézfogásnál vagy ütésnél, csapásnál azok felsértették az ellenfél bőrét és a mérgező anyag a vérbe jutott. A tüskék nagy segítséget jelentenek szorításoknál és ütéseknél jelentős fájdalomokozó hatásuk miatt, ugyanis jól használhatók idegpontok támadására.

kama

A kama a japán sarló harci változata, a nevének jelentése is sarló. Jellemzően kobudo eszköz. A 30-50 cm-es nyélből és az egyik végén a nyélre 90 fokban erősített, ívelt, de nem köríves egyélű pengéből áll, vagyis sokban különbözik a mi sarlónktól. A viszonylag hosszú nyél nagy kerületi sebességet biztosít a pengének, így nagyon komoly vágóerőt képvisel. Gyakran párban alkalmazzák. A híres Hattori nindzsa klán címere egy fehér körben keresztbe tett két kama volt.

kama ikada

Egy vitorlás 'szörfdeszka', amivel a szél segítségével át lehet kelni nagyobb vízfelületeken is.

kanemitsu (kanemuchi)

A kanemitsu, vagy kanemuchi ("fém korbács") egy ritkán látott-hallott, régi jujutsu eszköz. Gyakorlatilag a lovasok által használt bambusz lovaglópálca, csak fémből elkészítve. Kemény testfelületeket is lehet vele támadni. Alkalmazható csapásra, szúrásra és feszítésre is.

katana

A katana a klasszikus japán kard, a szamurájkard. A katana-t többnyire békében hordták, csatába a nagyobb és nehezebb tachi-t vitték. Élével felfelé hordták, közvetlenül az övbe tűzve, a kirántás gyorsabbá tétele miatt. A jellegzetesen hajlított ívnek az az oka, hogy az egyenes kardok eltörtek, amikor igazán kemény és ellenálló felületbe ütköztek (sisak, páncél, másik kard), illetve az ívelt pengét könnyebb kihúzni a hüvelyből. Az igazán minőségi kardokat csak a legjobb kardmesterek készítették, hosszú hónapok kitartó munkájával, számtalan rituáléval övezve. A kard készítésének tudománya apáról fiúra, mesterről tanítványra szállt. A régi mesterek titkának egy részét csak nemrég sikerült megfejteni, hála a modern anyagvizsgálati módszereknek.

A kardkészítő (tosho) egy-egy kiváló munkája előtt és alatt is böjtölt, nem hált a feleségével, sőt, nő be sem tehette a lábát a műhelyébe. Amíg nem készült el a kard, addig csak az udvaron lévő tiszta vízben tisztálkodott a kovács, télen is. A penge és a markolat egy anyagból készült, sokszori átlapolással, hajtogatással és folyamatos kalapálással. Kiindulási anyagként rozsdás nyersvastömböt használtak, ami gyakran olyan öreg volt, hogy még az előző mester ásta el a földbe, hogy ott rozsdásodjon. Kovácsolás közben a kiindulási anyagmennyiség alig 1/3-ára csökkent a vas tömege, mire acél és kard lett belőle, a többit (főként szennyeződést) kikalapálta belőle a kovács. A japán kard két rétegű. A kemény külső réteg (kawagane) felel a keménységért és a vágóélért, míg a belső réteg (shingane) pedig a tartásért és a rugalmasságért. Amikor már készen volt az egész penge, akkor alakította ki a penge edzésvonalát (hamon), amelynek számos neve van az edzésvonal alakjától függően. Ezt a penge élének és többi részének különböző sebességű hűtésével érte el, így ugyanis különböző anyagszerkezetek jött létre, amelyeknek a színe és egyéb tulajdonságai is különböznek a többitől. Ha kovácsolás közben kiderült egy pengéről, hogy hibás, akkor legjobb esetben is csak évek múlva vette elő azt a kardkészítő, hogy összetörje és újból felhasználja. A csata után maradt törött kardok egy részét soha többé nem is használták fel, hanem elásták valahova, hogy soha többé ne bukkanjon rá senki. (A nindzsák sok ilyen, illetve rosszul sikerült kardot begyűjtöttek, és azt használták vagy alakították tovább, ugyanis nem volt pénzük teljesen kész, drága katana-ra. Számukra a kard munkaeszköz, létrafok, ásó vagy feszítővas volt, nem igazán hittek a kard lelkében.)

A kard különböző részeit (penge, tok, markolat, markolatvédő) különböző mesterek készítették. A szamuráj rangját legszembetűnőbben a tok (saya) és a markolatvédő (tsuba) jelezte. A tsuba mérete, vastagsága és mintázata végtelen variációban létezett. Markolatvédőt mind a kardkészítők (tosho), mind a fegyverkészítők (kachusi) gyártottak a 17. századig, ezután az aranyműveseké lett a fő szerep. Ez főként az egyre kifinomultabb és bonyolultabb díszítéseknek volt köszönhető. A tsuba egyre inkább ékszerre kezdett hasonlítani, amit különleges ötvözetekből készítettek és vontak be. Kedvelt mintázat volt a természet, a szimbolikus ábrák, a vallás, a legendák és a mesebeli lények. A természeti ábrázolások főként állatokat jelenítettek meg egyedül vagy a környezetükben, nyugalomban vagy mozgásban, leggyakrabban tigrist, majmot, lovat, kígyót, darvat, sast vagy pontyot, de gyakran előfordult elefánt, szarvas és teknős is. Az ábrákon látható állatok és növények gyakran álltak szimbolikus kapcsolatban növényekkel, elemekkel vagy mindkettővel. Például a szarvas és a juharfa az őszt szimbolizálja, míg a daru és fenyőfa együtt a hosszú életet, csakúgy, mint a daru és a teknős. A mitikus ábrázolások között a leggyakoribbak természetesen a sárkány és a főnix voltak.

A kard élezése és polírozása mind a mai napig művészetnek és megbecsült szakmának számít, ami nagy szakértelmet és ügyességet kíván. Az elkészült kardokat próbáknak vetették alá, amely általában emberéletekbe került. Többnyire bűnözőket végeztek ki, de nem volt ritka, hogy a szamuráj az első vele szembe jövő parasztot vagy idegent (külföldit) vágta le vele. (A juji-kiri, vagyis keresztvágás nevű technika egyik értelmezése a szó szerinti keresztvágás, vízszintesen és függőlegesen, míg a másik a kard próbája az útkereszteződésben, ami szintén keresztet formáz.) Az elítéltet egy homokbuckára kötözték, majd egyszerűen kettévágták. Egy jó pengének 10 embert kellett tudni egymás után lefejezni élcsorbulás nélkül, vagy egyszerre három embert derékban kettévágnia. Ezekért a kardokért sok pénzt kértek a kovácsok, úgyhogy előfordult, hogy a kard utoljára a kovács fejét választotta el a nyakától, mert az ára ellenére nem állta ki a próbát. Természetesen ehhez vágótudomány is kellett. A mai kézi készítésű pengéket is csak 7. dan-os vagy magasabb rangú kardforgató mesterek próbálhatják ki, természetesen már nem élő próbaanyagon, hanem áztatott és kötegelt gyékényen vagy rizsszalmán. Ezt hívják tameshigiri-nek.

A markolatot (tsuka) később keményfával egészítették ki, majd vászonnal, a módosabbak cápa- vagy rájabőrrel vonták be a jobb, biztosabb fogás érdekében. A saya-t (tok) és a tsuba-t (markolatvédő, keresztvas) általában külön arra szakosodott mester készítette. A penge hossza általában 2 shaku volt. (1 shaku, kb. 31 cm.) A katana-t ritkán hordták magában, szinte elválaszthatatlan kiegészítője volt a wakizashi. A katana és wakizashi párosát daisho-nak (= "nagykicsi") hívják.

A japán kard készítéséről bővebben Sey Gábor "Japán kard" (Alexandra, ISBN 963-367-785-8) című könyvében olvashatsz.

A szamuráj a kardjától önszántából soha nem vált meg, és legfőképpen nem adta el, mert a lelke egy részét képezte. (A szamuráj kor vége felé ez az eszme is eltűnt, sok elszegényedett szamuráj adta el vagy adta zálogba a kardját.) Soha nem ért ujjal a pengéhez, főleg nem egy másik szamurájéhoz, mert egyrészt ez súlyos sértés, másrészt mert elkezd rozsdásodni tőle, és az ujjlenyomat sem egy szép dísz a csillogó pengén. Aki puszta kézzel hozzáért egy pengéhez, azt a kard gazdája rögtön lefejezte vagy felkoncolta, akárcsak akkor, ha az átlépett a kard felett. Mind a két szabály a mai napig alapvető illedelmesség, amit be kell tartani. A szamuráj mindig gondoskodott a kardjáról, tisztán tartotta, ápolta, hogy a benne lakó lélek szeressen benne lakni, ne hagyja el azt. A katsujinken (= "élő kard") kifejezés jól szemlélteti a szamurájnak a kardjához való viszonyát.

keibo (baton, vipera)

A keibo a jutte és a sai modernkori változata. Lényegében egy teleszkópos fém bot, gyakran markolattal és csuklópánttal is ellátva. A bot végén általában egy gomb is van, ugyanis miután "kinyitották", kicsapták, szúrni is lehet vele (az összecsukásához kemény felületet, például betont kell vele nagyon erősen megszúrni). Kitűnő közelharcfegyver, a rosszfiúk kedvence. Néhány különleges egységet is felszereltek vele. Kitűnően lehet vele ütni, szúrni, feszíteni, szorítani. Az angol neve baton (= "bot, pálca"), nálunk vipera néven ismert. A gombnyomásra nyíló, automata változata a tokushu keibo.

A 20. század elején a japán rendőrség is modernizáláson esett át, ami a jutte alkalmazásának a végét is jelentette. Az 1960-as években viszont kifejlesztették a modern változatát, ez lett a keibo. A hozzá fűzött reményeket a rossz konstrukció és a felhasznált gyenge anyagok miatt nem váltotta be teljesen, nem volt kellően megbízható, de azért elterjedt, mert a rendőrök így is jó hasznát vették. Az 1980-as években pár amerikai fegyvergyártó is felkarolta az ötletet, de ők már a fegyvergyártásból vették hozzá az anyagokat és a konstrukciót. Ezek már nagyon megbízható fegyverek voltak.

A jó fajta keibo természetesen ma is acélból készül, de mivel az eléggé nehéz, így nagyot lehet vele ütni, vagyis nagyon könnyű vele súlyos sérülést, sőt, halált is okozni. Készítenek könnyű változatokat is ötvözött alumíniumból és műanyagból, bár ezek inkább gagyik, mint praktikusak.

A japán rendőrségnél a keibo-jutsu a taiho-jutsu (test lefogás, letartóztatás) részét képezi. A keibo-jutsu technikáinak jelentős része a Shindo Muso Ryu Ikkaku Ryu Juttejutsu technikákon alapszik.

konsaibo

A konsaibo egy fából készült, de szegekkel alaposan kivert bot. Van olyan változata is, amelynek a fej-része fémborítású. Nem ritkán a markolat felőli végén is van fém borítás, de legalábbis egy "sapka". Ez már könnyebb mint az ishibo és a tetsubo, de még így is eléggé nehézkes mind a fegyver, mind annak használata. Alapjában véve egy nagy méretű és olcsó buzogány.

kubotan

A kubotan egy fiatal és ritka eszköz, leginkább a Saito Ninjitsu-ban használják. Shihan Tak Kubota fejlesztette ki a XX. század második felében azzal a céllal, hogy a yawara minél több képessége benne legyen egy annál jóval kisebb eszközben.

Egy alattomos kis eszköz, melynek hatásosságát pont ez a tulajdonsága adja. Anyaga általában fém, esetleg fa. Kb. 10-15 cm hosszú és 1,5-2 cm átmérőjű, akkora, hogy a tenyérben kényelmesen elférjen, mert többnyire ott helyezkedik el. Egészen addig rejtve marad, míg használatba nem kerül. Jelenlétét az ellenfél mindig előbb érzi meg, mintsem meglátná. A kubotan különösen ütéseknél, fogásoknál, feszítéseknél, dobásoknál hasznos, ugyanis a fájdalomérzetet jelentősen növeli. Alapvetően fájdalomokozás céljából, és nem sérülés okozására lett kifejlesztve. A kyoshu (kyusho, idegpont) támadásánál is nagy szerepe van. Az USA-ban viszonylag elterjedt önvédelmi eszköz, 1,5-2 órás szemináriumokon oktatják a használatát. Többnyire kulcstartóként funkcionál, de van LED-lámpa, és összecsavarozható kés változata is kempingezők részére. A nindzsa megfelelője a shobo és a shishin-bo.

kumade

A kumade általános, hétköznapi jelentése gereblye. Valószínűleg onnan kapta ez az eszköz a nevét, hogy a gereblyéhez hasonlóan ennek is viszonylag nagy és ritka villái vannak. A villák hegyesek, esetleg élesek is. A kézre erősíthető változata a tekko-kagi. Kötél vagy lánc végéhez is erősítették. Súlyos roncsolásokat lehet vele okozni az ellenfél bőrén, izmain és inain, akár örökre megnyomorodhat vagy eltorzulhat az áldozat, de halált is lehet vele okozni. Alkalmazható továbbá az ellenfél, vagy fegyverének lerántására, feszítésre, ütés vagy csapás védésére, a kötéllel vagy lánccal ellátott változat pedig értelemszerűen kötözésre is.

kunai

A kunai egy fémből készült, igazi nindzsa eszköz, amelyet ásásra, feszítésre, kalapácsként vagy mászáshoz is használtak. Eredetileg paraszti eszköz volt, egy kis kézi ásó-féleség. Mivel hegye és éle is volt, így alkalmazták fegyvernek is. Bo-shuriken-ként dobhatták, de kitűnően megfelel ízületek feszítésére, leszorításra illetve bőr- és izomfogásra is. Ha a nindzsa tehette, bo-shuriken helyett kunai-t vitt magával, mert a nagyobb tömege miatt nagyobb távolságra lehetett hatásosan dobni. Sokkal inkább munkaeszköz, mint fegyver, de természetesen ennek a használatára is megvan a kidolgozott taktika és mozgásanyag. Elég erős "pengéje" van akár egy kardcsapás kivédéséhez is. A markolat vége át volt fúrva, és abba egy rövid kötélkarika volt belefűzve, hasonlóan, mint napjainkban a modern túlélő késeken, de a kunai kötelét nem a csuklóra, hanem a hüvelykujjra fűzték.

kusari-chigiriki

A kusari-chigiriki nem más, mint egy kötél és az egyik végére kötött buzogányfej, pl. szögekkel kivert fa- vagy agyaggolyó.

A chigirikijutsu-t a múltban széles körben gyakorolták, de jelenleg csak az Araki Ryu és a Kiraku Ryu tanítja. Mindkét iskola központja Gumma prefektúrában van és erős áthatások vehetők észre közöttük úgy a technikákban, mint a tanítási módszerekben. Mindkét iskola nagy hangsúlyt helyez az ellenfél fegyverének elfogására annak támadása közben, illetve a lábak kirántására a lánccal, hogy így könnyebben legyőzhessék. A fegyvernek minden részét számos védekezési és támadási formára használják.

kusari-fundo (manriki, manriki-gusari)

A kusari-fundo, más néven manriki-gusari, vagy csak manriki egy 30 cm - 4 m közötti hosszúságú lánc, a két végén nehezékkel. A kusari vagy gusari jelentése "lánc", a manriki-é "tízezer", a fundo pedig "súly"-t jelent. A manriki-gusari (= tízezer erő/lehetőség lánca) egy elterjedt fegyver volt. A nehezékek kör, hatszög vagy nyolcszög keresztmetszetűek. A lánc természetesen kardcsapás hárítására és fogások, fojtások kivitelezésére alkalmas, a nehezékkel le lehet ütni az ellenfelet illetve súlyos sérüléseket lehet okozni, vagy el lehet törni a kardpengét, illetve természetesen a legyőzött ellenfél megkötözésére is alkalmas.

Ezt az eszközt Masaki Dannoshin Toshimitsu, az Edo-kastély őrparancsnoka fejlesztette ki az 1700-as évek elején, vagyis ez egy szamuráj eszköz. A legenda szerint a fölösleges vérontás elkerülésének igénye vezette rá Masaki-t ezen eszköz létrehozására. Később a rendőrök és segédeik is alkalmazásba vették, de leginkább a nindzsák alkalmazták. A szamurájok az övükbe fűzve hordták.

kusari-gama

Ez a fegyver egy sarlóból, annak nyeléből és 2,5 - 5 m hosszú láncból, kötélből vagy zsinórból áll, nehezékkel a végén (kusari = "kötél", gama = "sarló"). Eredetileg paraszti találmány, de annyira elterjedt, hogy a szamurájok is elő-elővették, összemérték ellene a tudásukat, kardjukat. Miyamoto Musashi - a híres szamuráj és a "Go Rin No Sho - Öt kör könyve" című mű írója - egy ízben legyőzött egy kusari-gama művészt, ami figyelemre méltó teljesítmény. A hosszú lánccal vagy kötéllel hasonlóan lasszóztak, mint a csikósok vagy a cowboyok, azután a közelre rántott áldozattal végzett a sarló. A nehezék alkalmas ütésre és dobásra, de az üregéből robbanószer, méreg vagy vakítópor is vágódhat az ellenfél arcába. A lánccal fojtani és kardcsapást hárítani is lehet. A sarló és a nyele a legkülönfélébb kivitelben és méretben is előfordult, tenyérnyitől a csataváltozatig. A kisebb fajtát könnyű elrejteni, a nagyobbal lovakat is fel lehet buktatni. A kisebb kusari-gama nehezéke mellé néha viperát is kötöttek, hogy igazán halálos legyen.

Ez egy eléggé speciális eszköz, csak nagyon kevesen értettek-értenek hozzá igazán. Alkalmazása és külleme hasonlít egy másik fegyveréhez, a kyoketsu-shoge-hoz.

kusuribin

Olyasmi, mint az elsősegélycsomag. Voltak benne gyógyszerek, gyógyfüvek, kenőcsök és valószínűleg egyéb vegyszerek is (méreg, altató, stb.). A középkori nindzsa egyik fontos kelléke volt.

kute

A kute egy igazán hasznos eszköz a közelharcban, és kialakítani sem nagy ördöngösség. Az ujjakra húzható, drótból hajlított gyűrű, aminek a két vége nincs összeforrasztva, hanem ki vannak hegyezve és a tenyér belső oldala felé néznek. A tenyérhát irányából nézve egyszerű kialakítású gyűrűnek tűnhet, ellenben a kiálló tüskék igen jó szolgálatot tehetnek az ellenfél megmarkolásakor, vagy akár ha csak egy pofont kell vele adni valakinek. Hasonlít a kakute nevű eszközhöz, de ez még annál is egyszerűbb.

kyoketsu-shoge

A kyoketsu shoge egy viszonylag gyakran látott, mégis kevéssé ismert eszköz. Maga a név azt jelenti, hogy "szaladgálni/mászkálni a mezőkön és a hegyekben". Korábban fejlesztették ki, mint a kusari-gama-t.

Maga az eszköz egy nyéllel is ellátott kétélű penge (vagy néha kunai), amelynek az egyik éléhez egy másik pengét vagy egy kampót erősítenek. Ez egy kb. 5,5 m hosszú kötélhez vagy lánchoz van erősítve, amelynek a másik végén egy nagy fém karika van. A kötél gyakran készült hajból vagy lófarokból, mert mindkettő nagyon erős.

Az eszköz jellegéből adódik, hogy meglehetősen nagy távolságot lehet vele tartani. Szinte csak a nindzsák használták. Számtalan felhasználási módja van: a penge használható vágásra, dobásra, feszítésre, ásásra, mászáshoz; a kötél vagy a lánc szintén használható mászáshoz, vagy éppen kötözéshez. A fém karika a legérdekesebb: rá lehet dobni a kard pengéjére majd a kötelet megrántva azt kiránthatjuk az ellenség kezéből. Már jól ismert trükk a Torite Baai, amikor az ellenfél elkapja a karikát, majd mire észbe kap, már egy hurok van a kezén, ekkor mi a kötél segítségével a földre visszük, majd befejezzük a technikánkat.

Eddig nem ismert egyetlen kyoketsu-shoge kata sem, habár Hatsumi soke már számos alkalommal használta TaiKai-okon. 1992-ben, a nagy-britanniai TaiKai-on mutatott is néhány kamae-t.

manji sai (yin-yang sai)

A manji sai, vagy yin-yang sai a sai egy változata. Taira Shinken (1897-1970, született Maezato Shinken), a híres karate és kobudo mester fejlesztette ki. A két ellenkező irányba álló villáról kapta a nevét, amely a manji-ra emlékeztet. (A manji a szvasztika japán megfelelője, ami egy, a buddhizmusban is megtalálható ősi indiai vallási szimbólum).

menho

A menho a kabuto gyakori kiegészítője, az arcot védő, többnyire díszes páncél, maszk. A kabuto-hoz hasonlóan az egyszerűtől a finoman megmunkált, gazdagon díszített változatig számos változatban létezett. A maszk gyakori tartozéka volt a nagy, hosszú, mesterséges bajusz, míg maga a maszk gyakran ábrázolt dühösen néző, acsargó démont vagy tengut, de szintén gyakori volt a bősz, misztifikált harcos képmása is. Nem volt ritka a mellső nyakvédővel együtt szerelt változat sem.

metsubishi

A metsubishi ("szemlecsukó") az ellenség látásának zavarása. Volt villanó, vakító, durranó, füstképző, irritáló és még nagyon sokfajta változata. Többnyire rizsport vagy lisztet használtak, de lehet homok, hamu, por, őrölt bors, só, sár, por vagy sóder a földről, csalánszőr, olaj, víz, irritáló vagy mérgező folyadék vagy füst is. Alapvetően figyelemelterelésre használták és használják manapság is, többnyire könnygáz-, füst- és fénygránát formájában. Régen dióhéjba, kifújt tojásba, vagy egyszerűen papírba csomagolva használták. Előfordult, hogy a port a kard hüvelyébe vagy a kusari-gama üreges súlyába rejtették el, és a kard előrántásakor vagy a súly célzott dobásakor szórták azt ki belőle. A metsubishi célba juttatásának eszköze a fukiya és a sokutoku.

Az is metsubishi, amikor az esőcseppeket összegyűjtik a kard felületén, pl. a vércsatornában, és azt csapják az ellenfél szemébe. Az is, ha fénnyel (tükör, lámpa, vaku, polírozott penge), az ujjakkal vagy valamilyen tárggyal zavarjuk az ellenfél látását illetve támadjuk a szemét. De az is metsubishi, ha az ellenfél orrát támadjuk, ezzel idézve elő könnyezést, vagy ha megvágjuk az ellenfél szemhéját vagy homlokát, hogy a vér onnan a szemébe jusson. A szem közvetlen támadása is metsubishi.

Sokan azt gondolják, hogy ez egy elaggott, egyszerű trükk volt már régen is, mégis széleskörűen alkalmazták, ugyanis a meglepetésszerű használatra nem igazán lehet felkészülni. A metsubishi alkalmazása keltette életre azt a hiedelmet is, hogy a nindzsa képes valamiféle titokzatos füstben eltűnni.

mizugumo

A mizugumo a vízipók japán neve. A név egy olyan eszközt takar, amelynek a segítségével a nindzsa a víz felszínén haladhat, méghozzá állva. Gyakorlatilag egy fapapucshoz erősített könnyűfa gyűrű, ami biztosítja a használója számára, hogy ne süllyedjen el. A gyűrűt négy egyforma darabból szerelték össze, hogy szétszedve lehessen szállítani. A gyűrű közepére a fapapucsot erős zsinegekkel erősítették fel, hogy valamennyi rugalmasságot adjon. A tengerpart közelében működő nindzsa-klánok tagjai meglepő ügyességgel és gyorsasággal tudtak vele a víz felszínén közlekedni. Többnyire hosszú bambuszbotot alkalmaztak evezés és egyensúlyozás céljára.

Mizugumo a neve annak az eszköznek is, amely hevederekből és vízhatlan tömlőkből áll, és ami szintén az említett célt szolgálta, de ezt a derékhoz erősítve kellett használni. Gyakorlatilag úgy viselkedet,t mint egy mentőmellény vagy egy mentőcsónak. A levegővel teli tömlők a felszínen tartották a nindzsát, míg a két kezét szabadon használhatta, a lábaival pedig tempózhatott.

muti

A muti nem más, mint a szamuráj lovaglópálcája.

nagamaki (nagamaki-naoshi)

A nagamaki ("hosszú csomagolás/burkolat"), régebbi nevén nagamaki-naoshi a 12-14. században volt népszerű. Habár ránézésre egy aránytalanul nagyított katana, mégis a naginata rokonának tekintik. Néha keverik is a naginata és a nagamaki elnevezéseket. Egy, akár 90-120 cm-es nyélre erősített katana és/vagy wakizashi pengéje, így a penge és a nyél akár egyforma hosszúak is lehetnek, sőt, a nyél hosszabb lehet a pengénél. Mivel a katana, a wakizashi, és a naginata is szétszerelhető, így gyakran előfordult, hogy valóban ezek a pengék lettek alkalomadtán rászerelve a nagamaki nyelére. Többnyire hosszabb, kevésbé nehéz valamint kevésbé ívelt a pengéje mint a naginata-nak, inkább hasonlít a tachi vagy katana pengéjére. A markolat rövidsége miatt akár 90 cm-rel is rövidebb lehet egy naginata-nál. A naginata-val ellentétben ez japán eredetű fegyver, amit a Muromachi-periódusban fejlesztettek ki. Feljegyzés van róla, hogy Oda Nobunaga is nagamakival látta el a katonái első sorát a csatatéren. A Kamakura- és a Muromachi-periódusban népszerű fegyver volt, később viszont csökkent a jelentősége, mára pedig már csak néhány stílus tanítja a használatát, mint például az Owari Kan Ryu.

naginata

A naginata a yari-hoz hasonló, de annál nehezebb, többnyire ovális nyelű, egyélű fegyver. Gyakorlatilag egy kard pengéjével meghosszabbított bot, de a penge kiindulási pontjánál gyakran volt tsuba (markolatvédő) is. A bot hossza többnyire a gazdája testmagasságával egyenlő, amelyre általában két vagy három shaku (60-90 cm) hosszú, nehéz, ívelt pengét erősítettek. A legkülönfélébb méretben és pengével készítették. A penge készítési módja többnyire megegyezett a kardok készítési módjával. A nyél másik végéhez néha ellensúly volt erősítve, ami előfordult tüske alakban is. A technikák egy része megegyezik a yari-jutsu és a bo-jutsu technikákkal, de a nagyobb tömeg sok eltérő technikát is eredményezett. Régen szinte az összes harcos szerzetes (sohei, yamabushi) nem csak kardot, hanem naginata-t is hordott magával, majd népszerű lett a bushi-k körében is.

A naginata a Heian-periódusban a haba nevű fegyverből alakult ki, de már a Kojiki-ben ("Régi események leírása", 712) is feltűnik. A Tengyo no Ran (936) ideje alatt készített, harcteret ábrázoló festményeken küzdelem közben is látható naginata. A Kamakura-periódusban kiemelkedett azoknak az iskoláknak a jelentősége, amelyek tanították a naginata használatát. A Muromachi-periódus háborúi idején a fegyverkészítés addig nem látott minőségi szintre emelkedett. A nagy Onin-háború a hosszú eszközök, köztük a naginata újjászületését is eredményezte. Az összes akkori naginata-típust bevetették a harcokban. A Tokugawa-periódusban a naginata pengéje rövidebb lett, a háztartás elsőszámú hosszú fegyverévé vált és elvárták minden lánytól, hogy 18 éves korára mesterien használja azt.

Hamar a szamuráj nők kedvenc fegyvere lett. A szerepe a szamuráj férfiak távollétében a ház és a család védelme volt. Japánban a nők között ma is a legnépszerűbb harcművészet a naginata-do, amely a naginata-jutsu leszármazottja.

A Takagi Yoshin Ryu-hoz kapcsolódó Yoshin Ryu is tanítja a használatát, méghozzá nők számára, teljes kimonó viselésekor. A Togakure Ryu használja a bisento nevű fegyvert, amely egy különösen nagy és nehéz naginata.

nanbankagi

A nanbankagi ("letartóztató kampó") a jutte-hoz hasonlóan a szamuráj rendőrök és az ő nem szamuráj segítőik eszköze volt arra, hogy vérontás nélkül tudjanak valakit elfogni. A villa szolgált a kar vagy csukló elfogására és szorítására, míg a hozzá erősített zsineg szolgálhatott kötözésre, feszítésre vagy a nehéz fém villa pörgetésére, lendítésére is. A villákat akár lágy, akár kemény felületre ütve vagy szúrva kétségtelenül kellő fájdalmat okozott ahhoz, hogy ártalmatlanná tegyen bárkit. A villák közé szorítva a csuklót, a könyököt vagy a kar bármely részét viszonylag könnyedén lehet azt mozgatni úgy, hogy a fájdalom miatt a szenvedő alany nem sokat tud ellene tenni.

nekote

Gyakorlatilag acél karmok. A kakute-hoz hasonlóan ezt is a kunoichi-k használták. Az ujjukra húzva karmolásra, csípésre, szúrásra használták, de volt, hogy ástak is vele. Főleg az arc, a nyak és a kezek támadására használható. Sok esetben a karmokat méregbe, döglött állatba vagy trágyába mártva ütésnél, szúrásnál, karmolásnál azok felsértették az ellenfél bőrét, a mérgező anyag a vérbe jutott és kifejthette hatását. A karmok nagy segítséget jelentenek szorításoknál és ütéseknél jelentős fájdalomokozó hatásuk miatt, ugyanis jól használhatók idegpontok támadására.

ninja to (ninja ken, shinobigatana)

A ninja to, mint a nevéből is kiderül, a nindzsák kardja. Általános tévhit, hogy csak egyenes pengéjű kardot használtak, hiszen olyan kardot használtak, amilyennel éppen rendelkeztek, maga a ninja to is többnyire ívelt pengéjű volt, csak rövidebb, mint a katana. Főleg azok a kardok voltak íveltek, amelyeket csataterekről, vagy a kardkovácsok kidobott, selejtes kardjai közül gyűjtöttek be. A nindzsa kardja egyszerű, díszítés nélküli. A markolatvédő (tsuba) is többnyire csak egy négyszög vagy kör alakú vaslemez. Ez szöges ellentéte a szamurájok díszes katana-jának. Ennek fő oka, hogy a nindzsa számára a kard csak egy fegyver a többi mellett, még ha kiemelt is a szerepe, azonkívül egy titkos éjszakai akcióban kifejezetten hátrányos a díszes, csillogó-villogó kard.

Nem övezték akkora tisztelettel, mint a szamurájok, hiszen ez egy eszköz volt. Lehetett vele ásni, ajtót feszíteni, létrafokként használni, stb. Az eltérő alakú és méretű penge, valamint az eltérő küzdelmi szemlélet a szamuráj kardvívástól jelentősen eltérő vívási stílust eredményezett. Jellemző nindzsa trükk lopakodáskor, hogy a teljes sötétben a kard végén egyensúlyozták a tokot, így amikor az beleakadt egy őrbe, a nindzsa már a kard előrántása nélkül vághatott.

Elterjedt tévhit, hogy a ninja to csak az utókor találmánya, valójában nem is létezett, nem eredeti, igazi nindzsa fegyver. Ez nem igaz. Ezt az egyenes pengével próbálják magyarázni, ami nagy hiba. A japánok is használtak egyenes pengéjű kardokat - ezek neve a ken és a to. Sőt, az első japán kardok egyenes pengéjűek voltak, de ez a típus soha nem tűnt el, csak háttérbe szorult, nagyon megritkult. Néha a szamurájok is használtak egyenes pengéjű kínai vagy koreai kardot, kínai vagy koreai bőrpáncélt, stb. ha éppen divatosak vagy egyéniek akartak lenni.

nodachi

A nodachi ("csata(mező)kard") a nevéhez illően hosszú. 1,5 és 2 méter közötti hosszúságú lehet, vagyis még a legtöbb tachi is jóval kisebb nála, a mérete egyes naginata-k méretével vetekszik. Többnyire erősen hajlított a pengéje. Természetesen kétkezes fegyver, mert habár viszonylag vékony a pengéje, a hossza miatt mégis nehéz és nagyon elöl van a súlypontja. A méretéből és súlyából adódóan csak teljes testtel és kellően erős vállakkal és kezekkel lehet eredményesen használni. Főleg lovasok és lándzsások ellen használták. Kétségtelen, hogy egy nodachi-val felfegyverkezett szamuráj ellen nem sokan akartak kiállni küzdeni egy katana-val.

Békeidőben státusszimbólumként viselték, többnyire a háton keresztbe felkötve, viszont nem onnan húzták ki, ahhoz először levették a hátukról. Az övbe tűzve is viselték, és jól képzett harcosok ki is tudták onnan húzni. A legenda szerint egy harcost a lovával együtt ketté lehetett vele vágni. A legnagyobb nodachi 380 centiméter hosszú. Általában elmondható róla, hogy a markolata bő egy shaku, 30-33 centiméter hosszú. A Muromachi-periódusban volt viszonylag népszerű, majd eltűnt a színről, a többi szélsőségesen nagy fegyver java részével együtt.

Gyakran összekeverik az odachi-val, igaz nem véletlenül, nehéz különbséget tenni közöttük, ráadásul nincs konkrétan meghatározva, hogy egy kard mitől odachi és nem nodachi, daikatana vagy tachi.

nunchaku

A nunchaku, akárcsak a sai, szintén az okinawaiak és a kínaiak egyik sajátos fegyvere. A karate és a kobudo használja a legtöbbet. A fegyver őse egy cséphadaróhoz hasonlító mezőgazdasági eszköz. Védekező-támadó fegyver, különösen nagyot lehet vele csapni, de használható szúrásra, fojtásra és feszítésre is. Eredetileg két 20-30 cm hosszú, 2-3 cm átmérőjű dísztelen, kör, hatszög vagy nyolcszög keresztmetszetű keményfából készült, amelyek az egyik végüknél egy rövid kötéllel voltak összeerősítve. Később számos változata készült: szépen díszített, kötél helyett lánccal összeerősített rudakkal, fa helyett fém vagy műanyag rudakkal, csúszásgátló bemetszésekkel, bütykös rudakkal, újabban teleszkópos rudakkal, de kapható egyetlen bottá összecsúsztatható változata és csapágyas kapcsolódási ponttal készített kivitelű is.

nunti (nunte, nunte-bo)

A nunti, egyéb nevein nunte vagy nunte-bo, egy okinawai kobudo fegyver: egy bo és a végére erősített manji sai. A kezelése megegyezik a botéval, azzal a különbséggel, hogy a végén lévő manji sai-jal lehet szúrni is, a hátrafelé álló villával pedig meg lehet ragadni az ellenfelet a ruhájánál fogva és például a földre lehet rántani.

sai

A sai az okinawaiak egyik sajátos fegyvere, a jutte ottani megfelelője. Vannak hozzá nagyon hasonló fegyverek Indiában, Kínában, Malajziában és Indonéziában is. A karate és a kobudo használja a legtöbbet. Leginkább védekezésre használható, bár támadásra is alkalmas, különösen csapásra, szúrásra és feszítésre. Tömör fémből készül, hogy kellően erős és nehéz legyen egy bot vagy egy kardpenge elfogására, eltérítésére, és kellő lendülete legyen csapáskor. De használták például az ellenség lábának a talajhoz szegezésére is. Az ellenfél kezét, csuklóját is be lehet szorítani a villák közé. Közelharcfegyver, de dobóeszközként is használható, 10-15 méterig nagyon hatásos. Akkor használták dobófegyverként, ha az ellenfélnél kard vagy egyéb hosszú fegyver volt. Hagyományosan hármasával hordták, kettőt oldalt mint elsődleges fegyver, egyet pedig hátul, rejtve. Mivel fémből készült, így elég nehéz és kemény volt, hogy páncélos ellenfél ellen is használható legyen.

A sai eredetéről senki sem tud semmi biztosat, nincsenek megfelelő dokumentumok róla, a múlt homályába vész. Valószínűleg a shang-kori Kínából származik, ahol már akkor is fegyverként használták, de lehet, hogy a japánok által bevitt jutte az elődje. Az egyik elmélet szerint koreai paraszti földműves eszköz volt, később lett az okinawai szamurájok és főleg a rendőrök fegyvere. Egy másik elmélet szerint hajósok használták az elődjét mint kampó. A legmisztikusabb elmélet szerint Indiából indult a fegyver buddhista szerzetesek által, ahonnan Kínán keresztül jutott el Okinawára, a fegyver alakja pedig azon szerzetesek alakját idézi, akik elhozták azt a szigetre. Az erősebb, jobban alátámasztott elmélet szerint mindig is fegyver volt.

Lásd még: manji sai, nunti, jutte, hachiwari

san setsu kan (san setsu kon, yon setsu kon)

A san setsu kan, vagy san setsu kon, néha yon setsu kon a három részes nunchaku, a három részes bot neve. Kínai fegyver, de Okinawán is elterjedt.

sasumata, susamata

A sasumata, vagy susamata, a sodegarami-hoz hasonlóan egy igazán különleges fegyver, vagy inkább eszköz. A feladata nem más, mint az ellenfél foglyul ejtése és fogva tartása. Az U-alakú villa segítségével az ellenfelet a földöz vagy falhoz lehet szegezni a nyakánál, kezénél, lábánál fogva, a hátra hajló ívet a ruhájába akasztva pedig a földre lehet rántani, de legalábbis akadályozni lehet a szabad mozgásban.

senban-shuriken

A Togakure Ryu saját, egyedi hira-shuriken típusa.

shikomizue

A shikomizue japánul azt jelenti, hogy "preparált nád/pálca". A Meiji-restauráció idején, amikor már mindenki számára tilos volt a fegyverviselés, néha az állami hivatalnokok hordták magukkal. Korábban szinte egyáltalán nem használták - talán csak a nindzsák. A pengéje általában szerény minőséget képviselt. Ne keverjük össze a shirasaya katana-val, az ugyanis csupán markolatvédő nélküli kardot és dísztelen fa tokot jelöl!

shikoro

A shikoro egy kisebb fajta fűrész-szerű eszköz, amivel a nindzsa lyukakat fűrészelhetett vagy vájhatott a falba illetve a padlóba, de természetesen közelharcban is jó hasznát vehette, vagy akár bo-shuriken-ként dobhatta is.

Shikoro ("páncél nyak lemez") a neve a yoroi, a szamuráj páncél egyik elemének, a nyakat szemből védő lamellás páncélnak is.

shinobi bune

Ez egy gyorsan összeállítható, szétszerelt állapotban hordozható tutaj. Néhány bambuszrúdból és légmentesen zárható, felfújható tömlőből áll. Ha át kellett kelni egy nagyobb vízen, vagy leereszkedni egy folyón, akkor a parton gyorsan össze lehetett állítani egy egyszerű tutajfélét a bambuszrudak és a felfújt tömlők összekötözésével.

shinobi kai

Összeszerelhető vagy összecsukható evezőlapát a vízi eszközökhöz, egy bambusz rúd, a végén legyezővel.

shirasaya-katana

A botba rejtett, markolatvédő nélküli katana a szamurájok között 1867 után terjedt el, amikoris általánosan betiltották a fegyverviselést. Ezeket shirasaya katana-nak hívják. Szokták zatoichi (satoichi) katana-nak is nevezni a népszerű japán filmhős, Zatoichi, egy vak szamuráj után, aki shirasaya katana-t használt.

shobo

A shobo jelentése "kicsi/rövid bot". Rejtve marad a tenyérben egészen a használatig. Közelharcban kiválóan használható izomfogásra, bőrfogásra és ütésre. Gyakran kis fém vagy bőr hurok volt az egyik végén, egy-két ujj számára. Gyakorlatilag a kubotan és a yawara nevű fegyverek nindzsa megfelelője.

shuko (tekagi)

A shuko olyan kezet jelent, amely segít átkelni, átmászni valamin. Ezt jól kifejezi a másik neve, a tekagi ("kéz kampó"). Erős acél karmok, amelyeket a csuklóra húzva főként mászásra használtak. Mint minden ninjutsu-ban használt eszköznél, itt is nagyon széles skálán mozog a felhasználás. Használták még védekezésre, akár kard ellen is, ásásra, harcban ütésre, tépésre. Sok esetben a karmokat méregbe, döglött állat tetemébe, trágyába mártották, így okozva mérgezést, fertőzést. Jól irányzott csapásokkal örökre nyomorékká vagy csúffá lehetett vele tenni valakit, az izmok, inak és idegek roncsolása által. A lábra erősített változata az ashiko.

shuriken

Ez az, amit előszeretettel fordítanak dobócsillagnak, pedig shuriken ("kéz rejtett penge") bármi lehet, ami viszonylag kicsi és el lehet dobni. Vagyis egy toll, kávéscsésze alja, tányér, csavarhúzó, ecset, kés vagy olló is shuriken, ha úgy használjuk. A shuriken, különösen a bo-shuriken használata sok gyakorlást igényel. Ez egy összefoglaló név, ami alatt többnyire a hira-shurikent szokták érteni, de a következők is shurikenek: bo-shuriken, byo, dokko, valamint a Togakure Ryu egyedi alakú négyágú shurikenje, a senban-shuriken.

Ma is használnak shurikent, méghozzá a rendőrség és a katonaság különleges alakulatainál. Egy jó shuriken 5 méteren belül kizökkenti az ellenfelet a ritmusából. Nagyon praktikus fegyver, főleg tűz- és robbanásveszélyes helyeken, ahol a lőfegyverek torkolattüze vagy a célt tévesztett lövedék súlyos károkat okozhat, például olajfinomító, alkoholgyár, egyéb vegyi üzem, hő- és atomerőmű, stb.

sodegarami

A sodegarami a sasumata-hoz hasonlóan nem ölésre, hanem foglyul ejtésre lett kifejlesztve. A bot kampós végét a ruhába akasztva az ellenfelet a földre lehet rántani vagy fel lehet buktatni, majd ismét a kampós résszel könyöknél, bokánál vagy nyaknál rögzíteni lehet.

sokutoku

A sokutoku a metsubishi célba juttatásának egyik eszköze. Gyakorlatilag egy kis csövecske többnyire őrölt borssal megtöltve, könnyen eltávolítható dugókkal. Gyakran nyakláncon hordták, díszként. Támadáskor a nindzsa a szájához emelte a csövet, eltávolította a dugót és erősen belefújt, így a töltet az ellenfél arcába csapódott.

suruchin (surujin)

A suruchin vagy surujin egy többnyire 3, 5, 6, vagy 8 shaku (kb. 90, 150, 180, 240 cm) hosszú vékony kötél, amelynek a két végére köveket kötöttek súlyként. Van olyan változata, amelynek az egyik végén súly míg a másikon egy fém tüske vagy penge van, vagy az egyik végén egy fa vagy csont markolat, míg a másikon súly vagy tüske. Jól alkalmazható kötözésre, csapdaállításra, valamint távolságtartásra, a végén lévő súlyok pedig gondoskodnak a kellő rombolóerőről is. Okinawai kobudo fegyver. Tan suruchin a neve a kicsi, rövid változatoknak, míg naga suruchin a hosszúaknak.

tanbo (tambo)

A tanbo vagy tambo jelentése "rövid bot". 40-50 cm hosszú, leginkább az escrima-hoz hasonlítható. Általában párosával alkalmazzák, védekezésre, ütésekre, csapásokra egyaránt alkalmas, akár egyidőben kombinálva a védekezést és a támadást is. Két bot együttes alkalmazásakor nagyon nehéz védekezni ellene. Előfordult olyan változata, amelyiket a végénél össze lehetett csúsztatni és szorítani, így hanbo-nak nézett ki, de a két botot széthúzva tartalmazhatott vakítóport, pengét, stb. is. A mérete a tulajdonos testméreteitől függ, és alkalmassá teszi arra, hogy teljes erőből lehessen lefelé irányuló csapást mérni vele anélkül, hogy a talajba csapódástól kellene tartani.

tanto

Maga a név két részből áll: tan (rövid) és to (kard). A tanto, vagyis a kés, az egyik legősibb szúró-vágó fegyver, ha nem éppen a legősibb. Már a kőkorban is több változata létezett a pattintott "késeknek", attól függően, hogy mire használták, és ma sincs ez másként. Létezik dobókés, túlélőkés, filézőkés, konyhakés, és még nagyon sokáig lehetne sorolni a különböző fajtáit. Értő kezekben a legveszélyesebb közelharcfegyver, de avatatlan kezekben is nagyon veszélyes. Veszélyessége sokszor túlszárnyalja a lőfegyverekét, közelharcban egyértelműen. Könnyen rejthető, könnyen beszerezhető, könnyen elkészíthető. Nagyon gyorsan használható, 5 méteren belül bármelyik kézi lőfegyver ellen nagy eséllyel biztosítja a győzelmet, de csak akkor, ha sikerül váratlanul támadni vele. A kések mérete, fajtája nagyon sokrétű, ebből kifolyólag használatuk is nagyon változatos. A tanto hatótávolsága dobással növelhető. A hagyományos vágáson és szúráson kívül ásásra, jeladásra, csavarozásra, mászásra, csapda készítésére, stb. is alkalmas, vagyis nagyon sokoldalú.

Számos változata létezik és számos különféle anyagból gyártják: acélból, titánból, sugárhajtómű csapágygolyójának ötvözetéből, de újabban már műanyagból is készítenek tartós élű késeket, amelyek minősége vetekszik a fém késekével. A mérete a 2-3 cm-től a 40 cm-ig (gurkha kukhri) terjed. Tömegük akár pár gramm, de akár 2-3 kilogramm is lehet. Az alakja és kialakítása nagyon változatos. Lehet háromszög alakú, erősen ívelt, gyengén ívelt, hullámalakú, fogazott, ferdén "lecsapott" végű egyenes pengéjű (hagyományos japán tanto), egyélű, kétélű, rugós, pillangó, stb.

Annyira "hozzánőtt" az emberhez, hogy mind a mai napig nagy "kultusza" van. Általában elmondható, hogy az emberek szeretik a szép és jó minőségű késeket. Megbecsülését jelzi, hogy szép számmal vannak késgyűjtők is.

tekken (teko, tekko, hora, boxer)

A tekken a mai boxer elődje. Indiában hora néven ismert, Okinawán teko és tekko a neve. Erős acél, alumínium, réz vagy bronz markolat, amelyen sok esetben bütykök vagy tüskék voltak, de előfordult késsel kombinált változata is (például az I. és a II. világháborúban is használtak ilyeneket, Európában is). Indiában állati tülökből vagy szarvból faragták. Manapság gyártják műanyagból is. Alapvető feladata az ütés lendületének és így erejének növelése és a kemény vagy szúrós ütőfelület miatt a fájdalomérzet illetve a roncsolás növelése. Használható ütésre, bőr és izom fogására, de csonttörésre is kitűnően alkalmas. A tüskéket a vékony ajtók betörésére is használták. Sok esetben a tüskéket méregbe, döglött állatba vagy trágyába mártva ütésnél azok felsértették az ellenfél bőrét és a mérgező anyag a vérbe jutva fertőzést, halált okozott. Nem volt ritka, hogy párban használták. Egy olló is használható tekken-ként, ha hegyével hátrafelé fogjuk meg.

Sokan talán azt gondolják, hogy nagyon egyszerű a használata, pedig egyes típusaival a használójának is könnyű eltörni a saját ujját is, például ha rosszul üt vele vagy nem jól fekszik fel a tenyerében (pl. nem az ő tenyeréhez van méretezve).

teppo

A teppo alapvetően a lőfegyvereket jelenti. A teppo-jutsu foglalkozik a robbanóanyagok különböző alkalmazásaival (revolver, pisztoly, muskéta, puska, ágyú, rakéta, gránát, akna, füst-, villanó- és durranóbomba, stb. - persze nem a mai modern ágyúra és rakétára kell gondolni).

A kínaiak 1044-ben írták le a szénből, salétromból és kénből álló füstös lőpor pontos összetételét, majd hamarosan megjelentek a legkülönbözőbb tűzfegyverek és bombák is a hadsereg arzenáljában. 1280 körül már vasból készült mozsárágyút használtak a mongolok elleni háborúban.

Japánba állítólag az 1300-as években jutott el a lőporkészítés tudománya egy nindzsa által, aki a kínai Csia herceg meggyilkolása után, menekülés közben lopott el értékes leírásokat egy tűzijáték-mestertől. A puskapor használata hamar elterjedt a nindzsák között. Dióhéjba, kiszívott tojásba, papírba, dobozba rejtették a vakító-, robbanó-, füstképző- vagy éppen gyújtóport. Használtak gránátot, aknát, bombát, kéziágyút, pisztolyt és puskát is. A bombák időzítését is meg tudták oldani mechanikus szerkezettel vagy meghatározott égésidejű gyújtózsinórral.

A szamurájok között csak az első európai kereskedők megérkezése után, a 16. században kezdett elterjedni a lőfegyver alkalmazása, de sok ellenérzést is kiváltott közöttük, nem is volt jellemző a hatékony alkalmazása, főleg az ágyúknak nem. Alapvetően a nem szamuráj származású ashigaru-kat, gyalogos katonákat szerelték fel lőfegyverekkel, akiket ezután teppo ashigaru-nak neveztek.

tessen

A tessen ("fém legyező") nem más, mint egy megerősített legyező, vagy legyező-utánzat fából vagy fémből készítve. Kézben, vagy az övbe dugva hordták. A legyező a mindennapi élet és a viselkedéskultúra egyik jellemző tárgya, az Edo-korban pedig az önvédelem egyik elterjedt eszköze lett. A "hagyományos" fegyverekkel ellentétben a szamuráj akkor is magával vihette, ha vendégségben volt egy másik szamuráj házában.

A tessen a szamurájok kedvelt "legyezőtípusává" vált. Ha valódi legyezőnek álcázták, akkor a bordái fémből készültek, és valóban összecsukható, redőzött volt. A nem redőzött változata egy darabból készült, anyaga fa vagy fém volt, és olyan volt a formája, mint egy valódi legyezőnek. A jó minőségűeket nem lehet megkülönböztetni az igazi, használható legyezőtől.

A tessen előfutára a gunbei-uchiwa volt, ami egyszerű, pillangóhoz hasonló, lekerekített formájú legyező. Az egységek irányítására használtak a csatákban. Ezt követte a gunsen, az összehajtható harci legyező, amit a bushik rendszeresen hordtak és mind védekezésre, mind pedig támadásra használták. Ezt váltotta fel később a tessen.

A kinyitható tessennek is, csakúgy, mint a hagyományos legyezőnek, 8 vagy 10 fém vagy fa bordája volt. Létezik olyan változata is, amely egyetlen darab fémből vagy keményfából készült, és úgy néz ki, mint egy összecsukott legyező, ez a tenarashi-gata. Ez sokkal tartósabb, megbízhatóbb és olcsóbb volt, mint egy igazi legyező. Talán ezen tulajdonságainak köszönhette, hogy elterjedtebb volt, mint a hagyományos legyező stílus.

Sok olyan esetet feljegyeztek, amikor tessennel győztek le karddal támadó ellenfelet, és az is előfordult, hogy a támadó belehalt a tessen által okozott sérülésbe. A híres 16. századi kardforgató, Ganryu egyszer csupán egyetlen tessennel számos ellenfelet győzött le egyetlen összetűzés során. A szamurájok gyakran olyankor használták a harci legyezőjüket, amikor alacsonyabb rangú ellenféllel kerültek szembe, és nem akarták beszennyezni a kardjukat a vérével.

Számos legenda is fennmaradt olyan párharcokról, ahol fém legyezőt is használtak. A sok legendában szereplő Yoshitsune például a kardvívás és a tessen használatának titkait tenguk-tól (mitikus madáremberek, a harcművészetek, különösen a kardforgatás mesterei) tanulta.

Idővel kialakult a tessen-jutsu, a tessen használatának művészete is, és főleg a magasabb rangú szamurájok között terjedt el. A tessen-jutsu főleg az önvédelemre helyezi a hangsúlyt, kevés támadó technikát tartalmaz. A híres kardvívó iskola, a Yagyu Ryu a tessen technikái által is híres és elismert volt, nem csak a ken-jutsu miatt.

A legyező nem csak harcban menthette meg a tulajdonosa életét. A japán udvariassági szokáshoz tartozott, hogy amikor egy magasabb rangú személy szobájába lépett be valaki, akkor letérdepelt, a legyezőt pedig vízszintesen a térdei elé rakta, nem messze azoktól. Ezután úgy hajolt meg, hogy a hüvelyk- és mutatóujjainak ujjhegyei szintén közel voltak a legyezőhöz. A meghajlás mélysége a rangbeli különbségtől függött. Amikor egy hivatalnokot beidézett az ura, az tudta jól, hogy az élete csak cérnaszálon függ, pontosabban egy vékony vonalon egyensúlyozik. Előfordulhatott ugyanis, hogy azt tervezték, hogy a tolóajtó segítségével eltörik a nyakát meghajlás közben. Ezért bevett szokás volt, hogy a tessen-t a tolóajtó sínjébe helyezték, így amikor a szolgák rá akarták csukni a hivatalnok nyakára az ajtót, abban az megakadt, így mentve meg a hivatalnok életét. Ha a hivatalnok úgy tett, mint ha semmi sem történt volna, az ura első zavarában esetleg úgy dönthetett, hogy megkíméli a további büntetésektől is.

A hagyományos legyező mintájára a tessen is három fő stílusban készült. A hossza egy shaku volt (kb. 30-33 cm). A három fő típus a sensu-gata (hagyományos legyező), a maioghi-gata (a hagyományos japán tánc és kabuki használja) és a gunsen-gata (katonák irányítására használták a harcmezőn, harci legyező).

A menhari-gata olyan sensu-gata tessen, amelynek a bordái fémből készültek, de azokat selyemmel vagy washi-val, egy nagyon erős papírfajtával borították. A papírt gyakran lakkozták, majd díszítették arannyal vagy ezüsttel. De volt, hogy olajjal kezelték, hogy jobban ellenálljon az időjárás viszontagságainak. Néha csak a szélső bordák készültek fémből, a belsők a sokkal könnyebb és rugalmasabb bambuszból. Ez viszont csak akkor volt igazán jól használható, ha összecsukva használták.

Az egy darabból faragott tessen-ek keresztmetszete kör, hatszög vagy nyolcszög volt, illetve poligon, ha valóban hasonlított egy igazi tessen-re.

A tenarashi-gata, az összecsukott legyezőt mintázó, egy darab fémből vagy fából készült tessen nem csak olcsó, de nehéz is volt. Némelyik csak messziről hasonlított egy összecsukott legyezőre, míg a drágábbak nagyon élethűek voltak. Sok szamuráj használhatóbbnak tartotta, mint a hagyományos legyező stílust. Ez a stílus nagyon elterjedt és közkedvelt volt a szamuráj-rendőrök, illetve az ő nem szamuráj segítőik körében. Lefegyverző és foglyulejtő technikáik között sokuk alkalmazta a tessen-t és a jutte-t egyszerre.

Motsu-shaku a neve az egy darab keményfából, például tölgyből készült tenarashi-gata-nak. Sokkal könnyebb, olcsóbb és egyszerűbben elkészíthető volt, mint a fém tessen-ek. A szamurájok gyakran használták önvédelemre illetve gyakorlásra.

A tessen díszítése lehetett állatábrázolás, rangjelzés, vers vagy szimbolikus írásjel is. Néha egy díszes zsineg volt a végéhez erősítve, így jobban lehetett forgatni és nagyobbat lehetett vele ütni.

tetsubishi (makibishi)

A tetsubishi, vagy másik nevén makibishi, magyarul talán vassulyomnak nevezhető. Európában is ismert alattomos eszköz, a nindzsák használták. Egyszerűen ki kell szórni az ellenfél útjába. Olyan a kialakítása, hogy egy hegye mindig felfelé áll, három másik hegye pedig lábként szolgál, bárhogyan is esik a földre. Az egyenlő oldalú, piramis alakú fa vagy fémdarab is használható tetsubishinek, de készült bambuszból és drótból is. Néha úgy is használták, hogy az ellenség arcába dobták.

A menekülési útvonal biztosítására, az üldözők lassítására való. Ez akkoriban nem volt nehéz feladat, hiszen az általános viselet a tabi és a zori (vékony gyékénytalpú cipő) volt. Néha a tüskéket méregbe, döglött állat tetemébe vagy trágyába mártották, így okozva mérgezést vagy vérmérgezést, és lassú halált az üldözőnek. A tollas és kampós hegyű tüske, ami kihúzáskor durva roncsolást okoz, akár örökre megnyomoríthatott egy embert, mert a lábfej nagyon bonyolult és érzékeny testrész, akárcsak a kézfej.

tetsubo

A tetsubo egy nagyon régi és nagyon nehéz fém (vas) fegyver. Számos méretben és alakban készült. Volt kör, hatszög és nyolcszög keresztmetszetű változata is. Az egyik első fegyver, ami Ázsiából Japánba került. Eléggé ritka volt, ugyanis a nagy súlya miatt csak kevesen tudták eredményesen használni. A mítoszokban gyakrabban előfordult, mint a harcokban. A legendák szerint az oni-k (démonok) használták, ők ugyanis hihetetlenül erősek voltak, így nem okozott gondot nekik a tetsubo kezelése. Ezért féltek is azoktól, akik tetsuboval küzdöttek. A fő felhasználási területe a páncél (és benne a katona) összezúzása, valamint a csatalovak lábának eltörése volt. A tetsubo-jutsu kifinomult egyensúlyérzéket és nagyon nagy erőt igényelt, különösen az elvétett támadások utáni gyors mozgásoknál, ugyanis egy tapasztalatlan vagy gyenge harcos ekkor könnyen egy ellentámadás áldozata lehetett. A könnyített változata a konsaibo, ami alapvetően fából készült, fém erősítéssel és szegecsekkel.

tojime

Ha a nindzsa be akart zárni vagy nyitva akart tartani egy ajtót, akkor ezt a mindkét végén horog alakúra kialakított fémdarabot erősítette az ajtóhoz, illetve jó szolgálatot tehetett neki közelharcban is. Főként a tolóajtókat lehetett vele "bezárni".

tokushu keibo

A tokushu keibo a keibo automata, gombnyomásra nyíló változata, keresztvassal.

tonfa (tomfa, tuifa, tong fa, tunkuwa, mai sawk, mae sun sawk)

A tonfa (tomfa, tuifa, tong fa, tunkuwa, Thaiföldön pedig mai sawk és mae sun sawk) egy hagyományos okinawai kobudo eszköz. Számos stílusban tanítják a használatát. Kb. 50 cm hosszú keményfa, markolattal ellátva. Főleg körkörös ütésekre és csapásokra használják. Anyaga lehet még gumi, műanyag vagy könnyűfém is. Jól kézben tartható, kitűnő közelharcfegyver. Használható ütésre, csapásra, szúrásra, feszítésre, lefogásra. A derékszögben oldalra álló rövid nyél használható kampóként is. Széles körben alkalmazzák a katonák és a rendőrök is.

uchiwa

Az uchiwa a hétköznapi japán legyezők egyik elterjedt, nem összecsukható típusa. Könnyű bambuszfa keretre erősített rizspapír. A kidolgozottsága és díszítése a viselője rangjától és anyagi helyzetétől függött, így az egyszerűtől a díszes, arannyal, lakkal, a markolatán faragással díszített és vízálló változatig tetszőleges megjelenésben előfordult.

wakizashi

A wakizashi ("az öv kísérője"), azaz a rövid kard vagy tőr a szamurájok hagyományos fegyvereinek egyike, a katana párja és kiegészítője. A pengéje ívelt, 1-2 shaku (30-60 cm) hosszú, de átlagosan 40-50 cm, a teljes hossza szokott 60-65 cm lenni. Ugyanazzal az eljárással és gondossággal készül mint a katana, de mivel annál kisebb és a pengéje vékonyabb, így jobb minőségű is annál, mert a kisebb és vékonyabb acélt jobban lehet kovácsolni. A katana-t ritkán hordták magában, szinte elválaszthatatlan kiegészítője volt a wakizashi, a wakizashit viszont gyakran viselték a katana nélkül. A katana és wakizashi párosát daisho-nak ("nagykicsi") hívják.

Az övbe tűzve viselték, élével felfelé fordítva, hogy a kirántás mozdulatával egyben vágni is lehessen. Amikor egy szamuráj belépett egy házba, a kardját nem vihette be magával, de a wakizashit igen. Többnyire reggeltől estig magukkal hordták, míg a katana-t inkább a tartóján hagyták és ritkábban tűzték az övükbe a hétköznapi életben.

yari (so)

A yari (vagy so) a lándzsa japán neve. Mérete az egy méterestől az öt méteresig terjed és néhány kivétellel minden változata kétélű. A hosszú változatok neve nagae-yari, míg a rövideké mochi-yari illetve tae-yari. A rövidebbeket alapvetően a szamurájok, míg a hosszabbakat a gyalogos katonák használták. A lándzsa hegye többnyire egyenes volt, mérete harminc centimétertől másfél méterig terjedt és ugyanolyan minőségű acélból készült, mint a kardok és a nyílhegyek, így nagyon strapabíró volt. Természetesen készítettek rosszabb minőségűeket is, amelyeken általában nincs hamon, vagyis edzésvonal. A lándzsa nyele fából készült, amire adott távolságonként fémgyűrűket (semenage) szorítottak, ezzel akadályozva meg annak széthasadását. Erre akkor volt szükség, amikor a lándzsa hegye hosszú nakago-val, vagyis lapos "nyéllel" volt a fához erősítve, ilyenkor ugyanis a fát be kellett hasítani hogy a nakago-t bele lehessen csúsztatni (csapolni), ami természetesen meggyengíti azt. Készítettek olyan pengéket is, amelynek a végén tokot képeztek ki (ami gyakorlatilag egy cső), és ezt szorították rá a lándzsa nyelére (így azt nem kellett bevágni). Ezt fukuro-yari-nak hívják.

Egy ősidőktől használt fegyver, amely a japánok hadviselésében központi szerepet játszott. Egy középhatótávolságú szúró-vágó-ütő fegyver, amit csak a legritkább esetben használtak dobva. Olyan ősi fegyver Japánban, hogy a shinto legenda szerint a japán szigetek teremtését is azzal végezték az istenek.

Kezdetben a szerzetesek fegyvere volt, később elterjedt a szamurájok és a gyalogos katonák (yari ashigaru) között is. Mivel a lándzsa ősi és kulcsfontosságú fegyver volt a japánok számára, ezért számtalan stílusa alakult ki mind a kezelésének, mind pedig magának a fegyvernek. Minden szamurájnak értenie kellett a kezeléséhez, mert a csatában a lándzsa volt az alapvető fegyver és nem a kard. Később a szamuráj nők kedvenc fegyvere a naginata mellett a yari lett.

Alapvetően két csoportra bontják a yari-kat, de a csoportosítás szempontja változó. Lehet a hossza alapján (nagae-yari: hosszú; mochi- vagy tae-yari: rövid), a penge alakja alapján (su-yari: egyenes pengéjű; kama-yari: keresztirányú pengével is felszerelt), vagy a penge kiképzése alapján (kankaku-yari: háromszög alakú pengével; ryo-shinogi-yari: gyémánt alakú pengével).

A nagyon hosszú su-yari neve omi no yari. Ha a kama-yari keresztirányú pengéi egyenlő hosszúak, akkor a neve jumonji-yari, míg ha különböző hosszúságúak vagy csak az egyik oldalon van penge, akkor katakama-yari-nak hívják. Úgy gondolják, hogy a katakama-yari a törött pengéjű jumonji-yari-ból alakult ki. A jumonji-yari és a katakama-yari elkészítése kivételes kihívás volt mind a kardkovácsnak, mind pedig a kardcsiszolónak.

A kikuchi-yari egy meglehetősen ritka fajta, egyélű lándzsa. Nevét a Higo-béli Kikuchi-családról kapta a Nambokucho-periódusban. Olyan, mint egy hosszú bot végén egy tanto. A penge mérete tizenöt centimétertől akár több mint hatvan centiméterig terjedhet. A lándzsa nyele 180 centimétertől két és fél méterig terjed, általában lakkozott és néha gyöngyház-berakásos.

Sajátos változat a kama-yari (gama-yari), a Togakure Ryu lándzsája, amely abban különbözik a hagyományos lándzsától, hogy a penge kiindulási pontjánál egy vagy két, kampó vagy sarló alakú penge is elhelyezkedik (a Rábaközben vonyogónak nevezett eszközhöz hasonlít). Az ellenség vagy annak fegyverének lerántására, lehúzására szolgál, illetve hajók, csónakok vontatására használták.

A magari-yari szintén egy sajátos, több pengéjű változat. Két félhold alakú pengéje élével oldalra vagy ferdén oldalra áll. Olyan változata is van, amelyen csak két félhold alakú penge van és olyan is, amelyen ezek egy egyenes pengéhez vannak hozzákapcsolva.

Az egyik legkülönlegesebb yari-változat a kuda-yari, amely egy olyan 3,6 méter hosszú yari, ami egy kuda-ban, fém csőben mozog előre-hátra. A kuda nagyobb hatótávolságot és erőhatást tesz lehetővé, illetve egy, csak erre a típusra jellemző forgó, pörgő mozgást eredményez, ami tovább növeli a hatékonyságát. Használatát az Owari Kan Ryu Sojutsu tanítja, amit Tsuda Gonnojo Taira Nobuyuki (1654-1698) alapított 1671-ben és aminek a jelenlegi, 8. generációs örököse Kato Isao.

A Togakure Ryu tanítja a szabályos japán lándzsaharcot (yari-jutsu, gyakoribb nevén so-jutsu). A Takagi Yoshin Ryu-hoz kapcsolódó Yoshin Ryu tanítja a naga-yari és a tanso-yari használatát.

yawara

A yawara a kubotan elődje. Frank A. Matsuyama, a Yawara nevű ősi ju-jutsu stílus mestere fejlesztette ki a mai formáját és nevezte el 1948-ban az USA-ban. Később a rendőrség számára széles körben oktatta a használatát. Habár egy teljesen tompa eszköz, a használata hasonlít a tanto használatához (főleg a tsuki waza, vagyis döfő, szúró technikák).

Többnyire akkora, hogy a tenyérben elférjen, de lehet hosszabb is. Az átmérője 2-4 cm. Alapvető feladata a fájdalomokozás, nem pedig sérülés okozása, bár a fém változata arra is kiválóan alkalmas. Készülhet fából, fémből vagy műanyagból is. Több változata is kialakult. A rendőrök használták torihimo-val (erős zsineg) kombinálva is. A nindzsa változata a shobo és a shishin-bo. Jól látható a hasonlóság a dokko-val.

zanbato

A zanbato ("lószeletelő szablya" vagy "lóölő kard") egy hosszú nyélhez erősített, különösen nagy, erős és széles, alig ívelt pengéjű, durván kidolgozott kard, amit főként a Sengoku Jidai (1477-1568), a háborúzó tartományok idején használtak. Arra fejlesztették ki, hogy a lovasok alól kivágják a lovat, vagy hogy egyetlen csapással megöljék a lovast és akár a lovat is. Csak rövid ideig volt használatban, mert túl nagynak és nehéznek bizonyult.

Valószínűleg ezt a fegyvert Japánban sohasem használták, sőt, még csak nem is létezett, csak az utókor szereti alkalmazni különféle képregényekben és rajzfilmekben. A zanbato csupán a japán kiejtése a kínai zhan ma dao nevű fegyvernek, amelynek hírével hazatérve a japán utazók "meghonosították" ezt a fegyvert Japánban - de csak szóban. Eddig nem találtak egyetlen zanbato-t sem Japánban.


 

 

 
 

 

Képgaléria


Facebook




Statisztika

Online: 1
Összes: 11378
Hónap: 353
Nap: 13